"Ezt a regényt kötelező olvasmánnyá tenném, rögtön." - édesanyám szavai miután visszaadta nekem a könyvet. És valóban megfontolandó lenne.
Ez a regény nagyon sokáig kacsintgatott velem, a molyon az egekig dicsérték, de elsősorban nem ezért szereztem be végül, nem is azért mert gyönyörű és hívogató a borítója, hanem a belső hangocskám miatt, ami mostanában ritkán szólal fel, de ha felszólal egy könyvvel kapcsolatban, akkor hallgatnom kell rá, mert még sosem tévedett. Ezt hívtam régebben természetes kiválasztódásnak. Amikor még semmit sem tudok egy könyvről, csak vonzz. Ilyen esetekben sosem szoktam csalódni a kis hangocskámban, most sem csalódtam.
A nyaralási olvasások egyik kiemelkedő darabja volt. Belevesztem a regénybe. Nem tudom más szóval leírni. Talán a rövid fejezetek, (a komoly történet ellenére) gördülékeny írásmód vagy a hangulata miatt-e, azt nem tudnám megmondani. Talán csak a kisugárzása miatt. Mert ennek a regénynek valahogy van egy kisugárzása, amit szintén nem tudnék meghatározni. Hív és kész.
A történet egyszerű emberekről szól. Hétköznapi emberekről, mint te vagy én, akikkel a sors különös játszmát űz. Fern Taylor például egy átlagos, csúnyácska lány, aki mindenki számára láthatatlan, még az a fiú sem veszi észre, akibe szerelmes. Ambrose Young a tipikus szépfiú, akitől elvárják, hogy tökéletes legyen, de senki sem kíváncsi arra, mit is szeretne igazán. csak haladjon a neki kijelölt úton és legyen sikeres. De Ambrose Young végül úgy dönt, nem ezt az utat választja. A szeptember tizenegyedikei terrortámadást követően ugyanis ráveszi legjobb barátait, hogy csatlakozzanak a hadsereghez. nemes cél, nemes cselekedet. A nemes cél szörnyű tragédiába fullad, Ambrose félig eltorzult arccal tér haza, bujkál azok elől, akik régen istenítették, nem néz szembe azokkal, akiket egykor otthon hagyott. Fern Taylor eközben visszahúzódó, de végtelenül kedves nővé válik és minden idejét legjobb barátjával, Bailey Sheennel tölti. Ebbe a barátságba kerül bele Ambrose, az egykori "tökéletes" sportsztár.
Ez a regény rengeteg mindenről szól. Annak ellenére, hogy ilyen vékony, mégis rengeteg üzenetet eszközöl. Arról, hogy ne külsőségek alapján ítéljünk meg másokat. Arról, hogy szembe kell néznünk önmagunkkal és meg kell találnunk a boldogságot minden körülmények között. A feltétel nélküli barátságról, ami semmivel sem kárpótolható. Arról, hogy sosem szabad a tökéletesre törekednünk. Arról, hogy az életet úgy kell értékelni, ahogyan az megadatott, nem pedig egy olyan élet után kell ácsingózni, amit nem nekünk szánt a sors. Ez a regény az elfogadásról. a boldogság kereséséről, a barátságról, a szeretetről, a kitartásról szól.
Fern Taylor láthatatlanként nőtt fel, mivel iskolás évei alatt nem adatott meg neki az a szépség, amire minden kislány vágyik. Ezáltal vált felnőtt korára minden felszínességtől mentes, végtelenül kedves és értékes nővé. Aki nem a külsőségekkel törődik, aki odaadóan tud szeretni.
Ambrose Young szépnek született, de ezzel járt az elvárás, amit mindenki elé állított. Mindent megkapott, amit csak akart. Bajtársait végül mégis elvesztette a hadseregben, fél arca roncsolódott és képtelen azoknak a szemébe nézni, akiket hátrahagyott egykor. Ambrose Young a két lábon járó emlékeztetőnk arra, hogy a szépség nem minden, hogy a szépség múlandó és nem érték. És annak is a példája, hogy ha nem is találjuk magunkat szépnek, nem rejtőzhetünk el a világ elől, mert mások szépnek találnak minket. Akárcsak Fern Ambrose-t. Mert a szépség nem kívülről fakad, hanem belülről. És talán ezt kéne minden mai embernek realizálnia magában. Ebben a világban, ahol a felszínesség úgy elterjedt már, mint valami kór, amire nincs ellenszer.
Az egész regény központi, legmeghatározóbb személyisége mégsem Fern vagy Ambrose, hanem Bailey. Bailey Sheen, aki egy igen különös betegséggel született, ami miatt szépen lassan lebénult, az orvosok becslése szerint már gyermekkorban halottá lett nyilvánítva. Egy olyan betegség ez, ami elveszi az ember jövőjét, céljait, álmait és nem hagy mást, csak a halál árnyékát a háta mögött, ami csak közeleg és közeleg. És mindezek ellenére Bailey a legerősebb karakter a regényben. Egy olyan karakter, aki megtanít arra, hogy harcolni a végsőkig kell, hogy nincs vége a világnak, ha elvesztünk egy jelentéktelen tárgyat, ha eltörjük az iPhone-unkat, vagy ha kikosaraz minket valaki. Az ő karaktere rávilágít arra, hogy nem érdemes a jelentéktelen kis hülyeségek miatt sírni vagy hisztizni, hanem az igazi értékeket kéne keresni és értékelni azokat. A baj csak az, hogy a legtöbb ember túlságosan magától értetődőnek vesz dolgokat, amik másnak meg sem adatottak.
És akkor még nem is említem a regény felépítését, hogy a fejezetek Bailey listájával egyeznek meg, vagy ahogy a múlt átszövi a jelent... Mindegy most a regény felépítése, mert a mondandója az, ami igazán számít. És igen, valóban időnként sírni támad kedvem a mai emberiség és fiatalság nagy része miatt, akik olyanok, amilyenek és nemhogy azt értékelnék amijük van, hanem siránkoznak amiatt, amijük nincs, vagy éppen mással ellenségeskednek butaságokért.
Ezt a regény valóban kötelező olvasmánnyá kellene tenni, hogy a gyerekek realizálják, hogy az életet értékelni kell és nem külsőségek alapján kéne megítélni másokat. Hogy nem a szépet kell keresni, hanem a boldogságot. Életem egyik legjobb döntése volt elolvasni ezt a regényt és mindenkinek meleg szívvel ajánlom, akár igen fiataloknak is!
Amy Harmon: Arctalan szerelem
|
Értékelésem: Katarzis
|
Borító: 5/5*
|
Kedvenc szereplő: Ambrose Young, Bailey Sheen, Fern Taylor
|
Megjelent: 2013
|
Kiadó: Twister
Media
|
Oldalszám: 368
|
Eredeti cím: Making Faces
|
Műfaj: romantikus
|
