20 / 100 könyv. 20% kész!

kedd, július 18, 2017

R. Kelényi Angelika: Az ártatlan


Hát hol bujkáltál te eddig Kelényi Angelika? Hogy én milyen régen olvastam ilyen regényt, mint Az ártatlan, amikor már direkt lassabban olvasom a könyvet, hogy nehogy már pár nap alatt kivégezzem, hadd nyújtsam kicsit az élményt. Iszonyatosan tetszett, imádtam, új kedvencet avattam.

Egyáltalán nem ismertem eddig Kelényi Angelika munkásságát, azt hiszem nemrégiben lépett be az írói körökbe és hamar sikereket ért el, Az ártatlan egyértelműen annak nevezhető. Igazából nem is az írónő, hanem a kiadó miatt figyeltem fel a regényre, az Álomgyár Kiadónál ugyanis még nem sok történelmi regényt láttam, csak néhányat és Az ártatlan a borítója miatt rögtön magával ragadott.

A borító. Külön imába foglalnám annak a nevét, akinek az ötlete volt, mert ugyebár első ránézésre egy egyszerű borítót látsz /habár annak is csodaszépet/, de amint jobban megnézed, két fedőlap borítót találsz, az első maga a tükör és a fehér borító, a második pedig alatta a gyönyörűséges ruhába öltöztetett leány (aki nagyon hasonlít a Gilmore Girls Roryjára egyébként). A tükör kivágásán keresztül pedig csak egy töredékét látod a hölgyeménynek. Annyira imádom ezt a borítót, az idei év egyik legszépségesebbje azok közül, amiket eddig a kezembe vettem.

És látjátok, még nem is kezdtem el magáról a történetről beszélni, de már három bekezdésben áradoztam mindenféléről. Az 1600-as évek legelején járunk és egy teljesen átlagos lányka a főszereplőnk: Fabricius Flóra, aki apja halála után nővére keresésére indul Báthory Erzsébet udvarába, ahol a nővére egyik napról a másikra abbahagyta a levelezést. Flóra aggodalma nem bizonyult alaptalannak, ugyanis sehol sem leli Dorkát és míg az úrnő maga mellé emeli Flórát egyfajta titkári szerepbe, addig borzalmas pletykák terjengenek az udvarban, egy vámpírról sutyorognak, aki leányokat rabol el és öl meg, ugyanakkor magáról az úrnőről is szörnyű szóbeszédek járnak, miszerint ő tünteti el a lányokat.

Egy biztos: folyamatosan eltünedeznek az ifjú lányok az udvarból, egyesek sosem kerülnek elő, egyeseket holtan találnak meg, Flóra csak reménykedni tud benne, hogy nővére még életben van. Flóra nyomozásába az a férfi folyik bele, ki azért került az udvarba, hogy kiképezze a katonákat és segítse a védelmet. Lorenzo Marianit sok titok és rejtély lengi körül, de az biztos, hogy mindig megjelenik, amint Flórának szüksége van rá. Flóra egyre mélyebbre ássa magát a rejtélyek, gyilkosságok és titkok bugyraiba és lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat és hogy talán egy hatalmas összeesküvés lappang a háttérben...

Engem kilóra megvett ez a történet. Egyszerűen imádtam. Imádom. A történelmi környezet: Báthory Erzsébet udvara és a benne megbújó rejtélyek nagyon érdekes közeget hoztak létre. Az egész hangulata olyan volt, mint Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozata, amit szintén imádok. Tehát Kelényi Angelika és Böszörményi Gyula ráébresztettek arra, hogy imádom ezt a műfajt, a régi kori Magyarországról olvasni egy történelmi, romantikus, ifjúsági könyv keretein belül, melynek egy fiatal lány a főszereplője.

Flóra egy igazi szerethető főhősnő. Aki tipikusan kitűnik az intelligenciájával, bölcsességével, ravaszságával és cserfességével. Habár a makacssága időnként az őrületbe kergetett, mégsem ért el soha arra a pontra, hogy idegesítene. Mariani egy tipikusan kedvenc karakter, akinél mindig azt várod, hogy vajon melyik oldalon jön már végre és mikor olvashatsz már felőle, szinte túl kevésszer jelent meg, még Marianit, még, még! Flóra és Mariani párosa tehát könnyedén és hamar a kedvencemmé vált.

Nagyon sajnáltam, mikor befejeztem a regényt, főleg azért mert nem volt tovább... De érkezik a második kötet Bűnös örömök városa címmel, aztán pedig remélhetőleg jön még harmadik, negyedik... Én még egy ideig biztosan el tudnám olvasgatni Flóra és Mariani kalandjait, összeteszem két kezem és imádkozok azért, hogy Kelényi Angelika ne álljon meg a második kötet után. Könnyedén el tudnék képzelni egy olyan folytatást, melyben már váltott szemszöget kapunk és nem csak Flóra, hanem Mariani gondolataiba is bepillantást nyerhetünk. Az tökéletes lenne. Imádnám.

Az azonban biztos, hogy mostantól figyelni fogok az írónő munkásságára, mert nagyon kellemes órákat adott nekem ezzel a regénnyel, már alig várom a második kötetet. Akinek tetszett az Ambrózy báró estei, az biztosan imádni fogja Az ártatlant, de minden történelmi/romantikus rajongónak könnyű szívvel ajánlom! Köszönöm ezt az élményt az Álomgyár Kiadónak és persze Kelényi Angelikának is!

R. Kelényi Angelika: Az ártatlan
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Mariani, Flóra
Sorozat: Az ártatlan
1.) Az ártatlan
2.) Bűnös örömök városa
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 448
Eredeti cím: -
Műfaj: romantikus, történelmi

csütörtök, július 13, 2017

Jodi Picoult: Apró csodák


"Ha nem tehetsz nagy dolgokat, tégy apró dolgokat nagyszerű módon." - Dr. Martin Luther King

Az idézet, melyből az Apró csodák címe végül megszületett: Small Great Things, vagyis "Apró nagyszerű dolgok", de ugyebár az Apró csodák hangzatosabbra sikerült.

Már rég elfogadtam, hogy Jodi Picoult az egyik kedvenc írómmá avanzsálta magát, bármelyik regényét olvasom el, sosem csalódok benne, mindig tudom, hogy egy végtelenül érdekes, erkölcsi témákat boncolgató és elgondolkodtató regényt kapok tőle, amiből sosem marad ki a jogi felhang, amit annyira imádok benne. Azt hiszem, ismét egy igen fellengzős értékelés következik egy Jodi Picoult könyvről.

Ismét úgy csaptam bele az Apró csodákba, hogy fogalmam sem volt a sztoriról, csak hagytam, hogy sodorjon magával a történet, de elöljáróban már mindenhol olyan szalagcímeket olvastam, hogy ez az írónő eddigi legcsodálatosabb regénye. Hát legyen, én bátran elhiszem.

Olvastam én már több témában is az írónőtől /habár nem annyiban, amennyiben szerettem volna/, de merem állítani, hogy ezt a regényét a merész témaválasztás miatt kapták fel annyira, ugyanis az Apró csodák fő témája a rasszizmus. És rögtön le is kell szögeznem, hogy ez a regény nem fog akkora jelentőséggel bírni egy európai személynek, mint egy amerikainak. A rasszizmus mindenhol jelen van és persze nem csak az afroamerikaiak ellen szól, egyszerűen faji gyűlöletet jelent, ami bármely faj ellen szólhat, az Apró csodák mégis főleg az afroamerikaiak, esetleg homoszexuálisok elleni rasszizmust helyezi előtérbe, ami egy amerikai ember számára lesz igazán releváns. Mindazonáltal számomra is egy igen érdekes, elgondolkodtató és feleszmélő hatással volt. Mint eddig minden egyes Picoult regény.

Három főszereplőt tudhatunk magunkénak. És ez a három főszereplő ezúttal olyan sarkalatos ellentéteket állít elénk, amilyet még egy általam olvasott Picoult könyvben sem tapasztaltam.
Ruth, az afroamerikai nővér, aki immár 20 éve dolgozik rendületlenül egy kórházban, főleg a szülészetre specializálódott, egy rendkívül lelkiismeretes mintapolgár és anya, akinek fia mindenben jeleskedik az iskolában.
Turk, egy beolvadt náci rasszista, aki végtelenül szereti a feleségét, a közös gyermeküket várják, a külső szemlélő számára egy átlagos középkorú kedves férfi, de titokban éjszakánként rasszista oldalakat üzemeltet, múltjában pedig több fajgyűlölő és erőszakos tettel rendelkezik.
Kennedy, a végtelenül tapintatos és törtető ügyvéd, aki igyekszik feljebb kerülni a ranglétrán, tökéletes családdal és élettel rendelkezik, mégis enyhén elvakultan szemléli a körülötte lévő világot.

Turk feleségénél beindul a szülés, egyenesen a kórházba tartanak, a kisbaba világra jön, minden tökéletesnek tűnik. A következő pillanatban azonban begyalogol a kórházi szobába egy afroamerikai nővér és természetes könnyedséggel kezdi megvizsgálni a kisbabát. Turk és a felesége kiköveteli a kórháztól, hogy Ruth, az osztályon dolgozó egyetlen afroamerikai nővér, ne érhessen hozzá a fiukhoz. A kórház vezetői a kellemetlenségeket megelőzendően helyt adnak az apa kérésének.

Ruth világéletében azzal szembesült, hogy hátrányos helyzetbe kerül bőrszíne miatt, habár mindig is igyekezett tökéletes mintapolgári szerepet kiépíteni, hogy fia se nélkülözhessen. Férje a hazát védve halt meg a katonaság tagjaként, fia is mindent megtesz az iskolában, ő is remekül végzi a munkáját a kórházban, mégis... Eltiltották egy kisbabától, holott ez nem a szakmai tudása vagy személyisége miatt történt, hanem egy olyan dolog miatt, amin képtelen lenne változtatni: a bőrszíne miatt. Mennyire borzalmas lehet átélni a diszkrimináció ilyen 

A helyzet akkor válik igazán erkölcsileg megkérdőjelezhetővé, amikor a többi nővér más ember híján kénytelen Ruthra bízni a kis Davist egy sürgősségi beavatkozás miatt. A kisbabán azonban hamar látszik, hogy valami gond van. Miután a csecsemő légzése is leáll, Ruth hatalmas döntésre kényszerül.

Mi az, amit megtehetek?
Mi az, amit nem tehetek?

Vajon tegyen eleget a főnökei és a szülők kérésének és ne nyúljon a haldokló csecsemőhöz? Vagy szegje meg a kiszabott parancsot és érjen a kisbabához? Vajon a gondolkodással eltelt másodpercek is változtatnak majd a dolgok alakulásán? Képtelen döntés, borzalmas teher, tragikus végkifejlet.

Vajon ki nevezhető felelősnek? Ruth, aki eleget akart tenni egy kérésnek, ezért habozott? A szülők, akik rasszista hozzáállásukkal megtagadták, hogy afroamerikai nővér lássa el a gyermeküket? A kórház, aki eleget tett a rasszista kérésnek? A szülők úgy gondolják, hogy Ruth a felelős, a kórház igyekszik kibújni a felelősség alól, Ruth pedig bíróságra kerül...

Míg az eddigi Picoult regényekben az írónőnek sikerült olyan élettörténeteket és sorsokat kialakítania, hogy mindig a mellett a szereplő mellett foglaltam állást, akinek épp a fejezetét olvastam, most ezt egyáltalán nem éreztem. Turk személyisége végtelenül taszított, habár Picoult tökéletesen bemutatta, hogy a rasszisták is ugyanolyan emberek, mint mi, köztünk járnak, talán a szomszédságunkban élnek, talán együtt sütögetünk velük esténként. Ugyanúgy van családjuk, ugyanúgy szeretik a feleségüket, ugyanúgy óvják gyermekeiket. Csak épp másféle tanítást adnak át nekik.

És akkor ott van Ruth szemszöge. Eddig azt hittem, tisztában vagyok a mai amerikai helyzettel, hogy máshogy kezelik a feketéket, de ezt a könyvet olvasva rájöttem, hogy én is ugyanolyan szemfedővel élek, mint Kennedy. De ezt részben betudom annak, hogy én nem Amerikában élek, így nem találkozok vele minden nap az utcán olyan drasztikus módon.

Bevallom, a regény elején azt hittem, hogy a múltban járunk. Valamikor 1980/90, vagy esetleg 2000 körül. A regény annyira ráfektette a hangsúlyt az afroamerikaiak elleni rasszizmusra, hogy úgy éreztem, kizárt, hogy ma, 2017-ben is ilyen a helyzet! Kizárt, hogy ma is ennyire máshogy viszonyulnak hozzájuk az emberek, ennyire kinézik őket. De mivel nem találtam utalást arra, hogy pár évvel a jelen előtt járunk, így abban a hiszemben maradtam, hogy igenis a jelenben vagyunk. Akkor ledöbbentem. Én valóban azt hittem, hogy a rasszizmus már, /ha nem kihalófélben/, de legalább csekélyebb mértékben van jelen, mint egykor. Hisz afroamerikai elnöke volt az Egyesült Államoknak, rengeteg sikeres és elismert afroamerikai színész, üzletember, celeb, médiaszemélyiség van Amerikában, ezek miatt egy nem-amerikai személy annyira úgy láthatja, hogy immár teljes az egyenlőség. Ennyire vakon élnénk mind?

Ahogy a regényben Ruth igyekszik felnyitni Kennedy szemét, az olyan volt, mintha az olvasó szemét akarná felnyitni. És ahogy maga Kennedy is, úgy az olvasó is rájöhet, hogy valóban létezik aktív és passzív rasszizmus. És habár tudhatjuk magunkról, hogy nem vagyunk aktív rasszisták, mint Turk Bauer, de ott lehet bennünk az a sunyi, passzív rasszizmus, ami annyiban mutatkozik meg, hogy nem vesszük figyelembe a rasszizmust, esetleg átesünk a ló túloldalára és túlzottan, váltig állítjuk magunkról, hogy nem vagyunk rasszisták. Ekkor rá kell jönnünk, hogy mennyire érzékeny helyzet is ez. Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Az egyetemen eltöltött első évem alatt rengeteget tanultam a Ruth fia, Edison körüli jelenségről is. Az egyik jelenség szerint a fekete diákoknak kétszer annyit kell tanulniuk, mint a fehéreknek, hogy elérjenek valamit és kitűnjenek. A másik általam tanult jelenség szerint nem is vesződnek ezzel, hisz a külvilág olyan képet vetít rájuk, amely szerint úgysem lehetnek kitűnő diákok, és ők beleágyazódnak ebbe a sztereotípiába, így valósággá téve azt.

Úgy érzem, ismét egy összeszedetlen értékelést sikerült írnom, egyszerűen próbálom összerakni a könyvről kialakult gondolataimat és érzéseimet, de a téma olyan erőteljes és intenzív, hogy egyszerűen magától beszél. Szeretem, ahogyan Jodi Picoult összefűzi ezeket a rémesen elgondolkoztató és mély témákat a fontos mondanivalókkal, az empátiával, az elfogadással, a szeretettel. Mintha minden egyes regényével fel akarná nyitni az olvasók szemét valamire, ami az orruk előtt van, csak nem veszik észre. Minden egyes regénye egy tanításnak tűnik. Engem ismét lenyűgözött. És ismét köszönöm a regényt az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: Apró csodák
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ruth, Kennedy
Megjelent: 2016
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 480
Eredeti cím: Small Great Things
Műfaj: tragédia

szombat, július 08, 2017

Jennifer L. Armentrout: Feledés #3


Az egyik legkedvesebb sorozatom a Luxen sorozat, időnként az ember eléri azt a szintet egy kedvenc sorozatával kapcsolatban, hogy mindegy milyen új része jelenik meg, olvasni kell! Mindegy hányadik melléknovella, hogy ugyanazok a történések, csak más szemszögből, mindegy mennyire ismerem már az alapsztorit, akkor is tudom, hogy szeretni fogom és jó kis kikapcsolódás lesz.

Természetesen már nem akkora durranás számomra, mint mikor először a kezembe vettem az első kötetet és rájöttem, hogy nem tudom lerakni, mikor boltról-boltra jártam a második kötetért, mert már mindenhol felvásárolták az akkori hype miatt, ami körüllengte, a boldogság, ami elöntött, mikor a családom meglepett az újabb kötettel... Ezek szép emlékek, fontos, hogy ilyenek kötődnek a Luxen sorozathoz, nemcsak maga a tény, hogy mennyire szeretem.

Az úgymond "Daemon trilógia" nem adott hozzá sokat a sorozathoz, mert nem volt meg az újdonsága, hisz a történéseket már mind ismertem, holott sok mindenre nem emlékeztem pontosan, úgyhogy így még élvezetesebbre sikerült számomra. Mint már említettem, már így sem lengi körül akkora hype az én szememben, mégis szeretem.

Ha egy sorozat alapjaiban és szereplőiben ilyen erős, amennyire a Luxen sorozat, akkor nincs is határ. Jennifer L. Armentrout is érzi ezt, ezért is kaptuk meg az Árnyakat, majd a Daemon szemszöget az Oblivion trilógiával. És ilyenkor mindig felhozom Cassandra Clare-t is, mert képtelen vagyok nem felhozni, ugyanis azt szeretném, hogy Armentrout itt álljon meg, nehogy a "lerágott csont" kategóriába kerüljön ez a csodás sorozat, mint ahogy az én szememben az árnyvadász "univerzum". Félreértés ne essék, szeretem az árnyvadász világot, amit Clare megalkotott, biztos vagyok benne, hogy szépen körülszőtte a sztorit és a történelmét, de egy ponton már belefáradtam a sok melléksorozatba, novellába és nem tudtam követni őket.

Daemon gondolatait olvasni még mindig szórakoztató, érdekesnek találom, hogy Katy karaktere egészen más az ő szemszögében, kevésbé szimpatikus, pedig emlékszem, hogy mindig is szerettem a személyiségét, mert eltér a többi főhősnőtől.

Abban is biztos vagyok, hogy nem olyan egyszerű ugyanazt a történetet ismét végigvinni csak más szemszögből úgy, hogy ne váljon monotonná vagy unalmassá. Armentroutnak kétség kívül sikerült. Mindegyik Obliviont szerettem, bár nem annyira mint a Katy gondolataival megírt első öt részt, mégis remekül szórakoztam az olvasásuk közben, kikapcsolt és minden egyes alkalommal imádtam visszasüppedni ebbe a történetbe. Ha egyetértesz velem, ne habozz és olvasd el te is!


Jennifer L. Armentrout: Feledés #3
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Daemon
Sorozat: Luxen
2.) Ónix
3.) Opál
#Oblivion #3 – Feledés #3
Megjelent: 2015
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 280
Eredeti cím: Oblivion
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, sci-fi, urban fantasy

csütörtök, július 06, 2017

Novák Andor: Armageddon teória


Őszintén nem tudtam, mivel állok szemben, mikor a kezembe vettem Novák Andor Armageddon teória című rövidecske posztapokaliptikus regényét. Valahol egy szórakoztató kikapcsolódásra számítottam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Egy ideig eltűnődtem azon, hogy vajon miért is várakozott ennyi ideig a polcomon, arra várva, hogy elolvassam, hisz egyszer még nyaralásra is magammal vittem és ott bele is kezdtem. Aztán mikor mostanában elővettem, rájöttem, hogy akkor miért nem akaródzott kiolvasni.

Az Armageddon teória egy végtelenül brutális és groteszk jövőképet fest le előttünk, ami korántsem egy nyári délutánra való a Balaton mellett. És habár igen rövid könyvvel van dolgunk, a benne lévő történet olyan tömény, hogy szinte lehetetlen egyszerre elolvasni, valahogy hagyni kell leülepedni.

Nincs kimondott főszereplőnk, nincs kimondott fő történeti szál, körülbelül három főbb történetet ismerünk meg, amik lefestik előttünk ezt a jövőképet, amit Novák Andor megalkotott. A regény szereplői nem is számítanak igazán, ők csak eszközök, amelyekkel az író bemutat nekünk egy olyan háborút, ami szinte lenullázta az emberiséget, brutális emberáldozatokkal, elhozva ezzel a világvégével. Valahogy így lehetne elképzelni a harmadik világháborút...

Nem mondanám, hogy minden oldalról kidolgozott ez a jövőkép, erre a regény rövidsége is utal, inkább egy elmélkedésnek nevezném, egy olyan "Mi lenne, ha..." típusú történetnek, ami belekukkant egy borzalmas jövőbe, ami remélhetőleg sosem jön el. Igazából minél több oldalon voltam túl, annál több kérdés és cáfolat vetült fel bennem, de ugyebár senki sem tudhatja pontosan mi is történne egy harmadik világháború alkalmával, igaz?

Egy dolog azonban megfogott a regényben, ami nem más, mint a hangulata. Brutális. Olyan zord, kies, kísérteties és groteszk, hogy az embernek feláll a hátán a szőr. Ahogy az olyan borzalmakról, mint az emberek tömeges kiirtása úgy ír, mintha egy dokumentumfilm tudósítója beszélne rideg hangon... Ez a hangulat ad egyfajta atmoszférát a regénynek, ami könnyen ráülepszik az ember lelkére, ha nem vesz elő utána egy vidámabb filmet vagy könyvet.

Időnként nem teljesen értettem, hogy miért ilyen történetfoszlányokat szőtt bele az író a regénybe, holott a fantáziám máris szárnyalt, megértettem, hogy a háború szinte bármelyik részét lefesthette volna előttünk, mert semmi sem a szereplőkön múlt. Az első történet, amely a vonaton játszódott, telitalálat volt a maga fordulatával és ridegségével. De nem teljesen értettem a prostituáltak kérdését és a meggárgyult tiszt (?) elferdült szexualitásának taglalását sem. Annyi mellékszálat és melléktörténetet el lehetett volna mesélni ebből a borzalmas jövőképből, megannyi érzelmes és hátborzongató sorsot lehetett volna taglalni, akár ilyen kevés oldalon keresztül is.

Tehát hangulatában hátborzongató, a jövőkép végtelenül megrázó, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a látomásból. Az biztos, hogy egyes jelenetei még egy ideig nem fognak tudni kiégni a koponyámból...

Novák Andor: Armageddon teória
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2013
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 208
Eredeti cím: -
Műfaj: posztapokaliptikus, sci-fi

szombat, június 24, 2017

Mai Jia: Kódfejtő


Mikor megakadt a szemem ezen a gyönyörűségen a könyvesboltban, akkor még nem is tudtam igazán, milyen regénnyel lesz dolgom. A borító bársonyossága, a füzetre firkált matematikai egyenletek sokasága és maga a cím, Kódfejtő rögtön elérték nálam azt a szintet, amikor nagyokat pislogva felkapom a szerzetet és eldöntöm, hogy igenis hazajön velem. Hát így került Mai Jia regénye a polcomra, holott azelőtt sehol sem hallottam az íróról, sehol sem láttam a regényt, semmit sem tudtam róla. Olyan zsákbamacskaszerű regényválasztás volt, amire nem gyakran vetemedek, mert veszélyes.

Kijelenthetjük, hogy ez az első kínai író tollából született regény, amit valaha olvastam, valamiért nem is vonzott soha a keleti regények varázsa, mindig maradtam Európa és Amerika keretei között, a Kódfejtő elolvasása után kezdek rájönni, hogy ez akár még hiba is lehet.

Még amikor bele is kezdtem a regény olvasásába, akkor sem néztem utána a dolgoknak, csak átadtam magam az ismeretlennek. Kezdetben nehéz volt hozzászokni a stílushoz, nem nagyon tudnám megmagyarázni, hogy miért. Szokatlan volt, racionális és tényszerű, információk és személyek táborát osztotta meg velünk az író, amik folyamatosan bővültek, egész generációkon mentünk keresztül, sok egyéni sorson és nem voltam benne biztos, hogy hová is fogunk kilyukadni. Ismét hozzáteszem, nem igazán néztem utána a regény cselekményének, ezért furcsállottam, hogy személyek születését, élettörténetét, halálát ismerhettem meg pár oldalon, majd következett a történet következő szereplője. Így haladtunk, mígnem el nem érkeztünk a családfa azon szereplőjéhez, akiről történetünk szól.

Jinzhen élettörténete korántsem egyszerű vagy egysíkú. Végtelenül izgalmas, de nem olyan őrült sziklamászós vagy dzsungeles módon, hanem a szó átlagos értelmében. Jinzhen ugyanis egy zseni. Az ő sorsát követhetjük nyomon a Kódfejtő című regényben egészen a nagyszülei élettörténetéből indulunk ki, majd Jinhzen megszületéséről, fiatalkoráról olvashatunk, amikor már megmutatkoztak zsenialitásának jelei, főleg a matematika területén; majd ifjabb évei következtek, az iskolák, ahol egyre gyorsabban egyre magasabb osztályokba került okossága miatt, majd az egyetemek, állások, nagyobb munkák, díjak, felkeresések, titkosszolgálatok és végül a kódfejtés, mely végül a zseni mélyrepülését okozta.

Hogy én mennyire régen olvastam ilyen érdekes regényt és hogy mennyire hiányzott! Már önmagában a tény, hogy egy zseni élettörténete tárul elém, elég ahhoz, hogy kedvenccé tegye a történetet. Nagyon szeretem az ilyesfajta embereket, akiket "zseniknek" neveznek esetleg az intelligenciájuk, okosságuk vagy eltérő látásmódjuk miatt, mert annyira eltérnek az átlagembertől. És most nem a filmekben látott zsenikre gondolok, hanem a valóságban is létező, közöttünk járó zsenikre, mint például Einstein, aki az általános relativitáselméletet hagyta az utókorra, vagy Alan Turing, a brit zseni, aki feltörte a náci tengerészet kódját, és még sok más nagy koponyát megemlíthetnék.

Ezek az emberek, akik arra rendeltettek, hogy valami zseniálisat alkossanak, ami a társadalom javát szolgálják, vagy pont ellenkezőleg. Az különbözteti meg őket a többi embertől, hogy ők valahogy máshogy tekintenek a világra, más perspektívából tekintenek egyes problémákra, így könnyebben megoldják azokat, esetleg nehezebben birkóznak meg egyes gondokkal, amik az átlagembernek semmiséget jelentenek. Ők sokkal érzékenyebbek, sokkal törékenyebbek mint mi, a zsenialitásukban rejlik ez a törékenység, ahogy maga a regény is tökéletesen lefesti ezt előttünk.

Jinzhen bravúros élettörténete engem teljesen magával ragadott, ahogy ez a koponya olyan fizikusokat és matematikusokat előzött meg, akik akkoriban nagynak számítottak, folyton feljebb emelte a lécet, amit folyton meg tudott ugrani, ezért egyre több és több lehetőség került útjába, melyek egyre mélyebbre süllyesztették őt. És akárcsak a többi zseni, Jinzhen sem volt teljesen egészséges személyiség, nem nevezhető egy érzelmes személynek, a szerelem sem talált rá, barátok sem vették körül, egyszerűen a matematikának és munkájának élt; a tudás és tanulás vált a szenvedélyévé.

A kiemelkedő életpályája akkor pecsételődött meg, amikor kódfejtőnek állt. A kódfejtés ugyanis a legnagyobb zseniket is megtöri, a rengeteg kód, melyek közül van amit könnyedén, van amit lehetetlenség feltörni. A kudarc a zsenik és maximalisták igazi pokla. A kínai titkosszolgálat elit kódfejtő egységénél eleinte sikerek követnek sikereket, ahogy Jinzhen olyan kódokat is feltör, melyekhez azelőtt egy kódfejtő sem mert nyúlni, de aztán megleli az ő nagy fehér bálnáját egy végtelenül nehéz kódsor formájában, mely végül a mélybe és őrületbe sodorja Jinzhent.

Hogy én mennyire imádtam, ahogyan Mai Jia a matematikáról, fizikáról, egyenletekről, kódfejtésről ír! Egyszerűen zseniális. Valahogyan megtalált egy tökéletes egyensúlyt, amely keretein belül nem is úgy ír, mintha az olvasó teljesen laikus lenne, de nem is úgy, hogy csak matematikus koponyák értsék meg a könyvet. Végtelenül élvezetes. Metaforák és hasonlatok segítségével magyarázza el az olvasónak a bonyolultabb momentumokat, amik által könnyedén megértjük és közelebb kerülünk Jinzhen sorsához és gondolkodásmódjához.

És mindezek után, miután ilyen jó szájízzel végeztem a regénnyel és rájöttem, hogy egy ilyen remekbe szabott regény került a kezeim közé, akkor jutottam el az író által írt utószóhoz, amely teljesen ledöbbentett. Kiderült ugyanis, hogy a Kódfejtő nem fikció. Ez van, amikor nem nézek utána egy regény hátterének, csak olvasom és hagyom, hogy magával ragadjon. A Kódfejtő és Jinzhen története nagyon is valós élettörténet, Mai Jia éveket, ha jól emlékszem több mint egy évtizedet töltött azzal, hogy Jinzhen történetét leírja, a lehető legpontosabban, a kis vakfoltokat kreatívan kitöltve, de ügyelve arra, hogy semmi valótlan ne kerüljön a lapokra.

Az utószóban Mai Jia részletesen tudatja velünk, hogy mely neveket kellett megváltoztatnia - vagy kérésre vagy mert így kellett védenie az adott személyt - pontosan leírja, hogy mikor és hogyan jött az ötlet, hogy leírja ennek a zseninek az életét és hogyan gyűjtötte be ehhez a szükséges információkat. A regény maga is részben interjúkból áll, valamiért mégsem realizáltam magamban, hogy igaz történetről van szó, hisz már számos olyan fiktív regényt olvastam, melyekben interjúkkal halad előre a cselekmény.

Szóval döbbenten és letaglózva tettem le a könyvet és őszintén szólva, talán így volt a legjobb. Így, hogy fogalmam sem volt, valós sorsokról olvasok, mert úgy is, hogy fiktívnek hittem, megérintett a történet, de amikor a regény végén, szinte a semmiből a képembe vágja az író, hogy mindez igaz, ez az érzés felbecsülhetetlen volt. A regényhez fűződő addigi összes érzelmem felerősödött, mikor ez kiderült, minden kiélesedett és minden hatványozódott. Mintha egy filmet néztem volna végig és csak az utolsó filmkockán írták volna ki a képernyőre, hogy "Igaz történet alapján".

Az ilyesfajta, véletlenül a semmiből a kezembe "ugró" regényeket, amik végül ilyen hatással vannak rám, szinte már-már paranormálisnak hatnak. Ki tudja, miért mentem be akkor a könyvesboltba (hisz emlékszem, akkor éppen nem akartam vásárolni, csak szétnézni), ki tudja, miért pont erre néztem rá, miért pont ezt vettem fel a polcról, mikor semmit sem tudtam róla... Nagyon örülök, hogy végül így történt.

Mai Jia: Kódfejtő
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Jinzhen
Megjelent: 2001
Kiadó: Libri
Oldalszám: 432
Eredeti cím: 解密
Műfaj: történelmi